Miről is van szó?

A középiskolában és egyetemen tanított ismeretanyag szerint az ember és a majmok közös őse az éghajlatváltozás miatt egyre ritkuló erdőségekből a szavannára szorult, ahol lassú, több millió éves adaptációval lett olyan, amilyen. Ember. Szabású. 

Ezt a paradigmát „szavanna – hipotézisnek” hívják. Elaine Morgan, egy nagyon kedves néni 1942 – ben (!) előállt egy másik elmélettel, mert rengeteg olyan akadályba ütközött, amit nem tudott feloldani, nem tudott megmagyarázni logikus adaptációs lépésekkel. Nevének a hangzatos Aquatic Ape Hypothesis nevet adta. Ez szigorú tükörfordításban annyit tesz: „vízi emberszabású majom – hipotézis”. A teóriát azonban Vízimajom elméletnek fordították (helytelenül), mert rövidebb, hangzatosabb, egyszerűbb.

Tehát megszületett egy elmélet 67 éve, és furcsa módon Magyarországon egy szót sem hallani róla a középiskolai biológiaórákon, és ami még ennél is sokkal bosszantóbb, és felháborítóbb, hogy biológia szakon az egyetemi előadásokon, gyakorlatokon sem. Ha az elmélet totálisan értelmetlen lenne és esélye sem lenne arra, hogy harcba szálljon a jó öreg szavanna – hipotézissel, még akkor is értelmesnek tartanám, hogy a teória bizonyos alapvető kérdéseit felvesse egy egyetemi kurzus, ha másért nem, hát azért hogy megcáfolják. De hát még ennyi sem!

Ráadásul az elmélet nem ilyen. Sziklaszilárdan megáll a lábán, képes harcba szállni a szavanna – hipotézissel, mert forradalmian egyszerű és valószínű magyarázatokat kínál.

Az elméletről

Az elmélet szerint Afrikát 7 millió éve erősen sújtotta egy felmelegedési hullám, minek következtében a tengerszint emelkedésével alacsonyabb, dimbes dombos parti vidékek víz alá kerültek, és ez az állapot így maradt 2 millió évig. Emberszabású majmok csoportjai ezeken a szigeteken, vagy talán az így kialakult mocsaras vidékeken rekedtek, és két millió (i.e 7 millió – i.e. 5 millió) évig partmenti, vízből gyűjtögető, vízben vadászó életmódra kényszerültek. Ezalatt ez az elszigetelt csoport rengeteg olyan tulajdonságra tett szert, amely ehhez az életmódhoz esszenciális volt, ám később, a szavannai periódus alatt is megmaradt, ám ott már NEM volt praktikus.

A meztelen ember

A főemlősök családjában egyetlen olyan állat van, amelyik szőrtelen, és az az ember. Ez az adat azért döbbenetes, mert rajtunk kívül még több száz primáta tartozik a családhoz, és mind szőrös. A szavanna – hipotézis követői szerint az ember azért „vetette le” szőrét, mivel így képes volt jobban alkalmazkodni a szavannai élethez (a biológiában jártasak számára: elnézést, hogy így lebutítok egy olyan csodálatosan összetett folyamatot, mint az adaptáció). Végignézve azonban a szavannán élő őshonos állatokon kizárólag vastag bundával, szőrzettel rendelkező állatokat látunk. A konzervatívak szerint a szőrzet elvesztése jobb párologtatással, és jobb hőháztartással járt, ám ez nem igaz. A vastag bunda rendkívül jó szigetelő, amely éppen a szavannai nappali – éjszakai hőingást próbálja stabilizálni. Az izzadás általi párologtatás, hűtés pedig rendkívül hatékony tud lenni szőrzettel együtt is.  Nem beszélve arról, hogy öngyilkos adaptációs lépés egy ilyen erősen napsütötte régióban kitenni a bőrfelületet a napsugárzásnak.

További érv a Vízimajom hipotézis mellett az, hogy a Földön kétfajta „meztelen” emlős él. Az egyik típus (egyes vakondok, patkányok) földalatti életet él, nagyon ritkán merészkedik a felszínre. A másik típus a vízi emlősök, ahol a hőszigetelést, és a mechanikai védelmet a szőrzet helyett egy másik csodás találmány, a zsír viszi véghez.

Zsír

Az ember a legzsírgazdagabb főemlős. Emberszabásúak relatív zsírtömegét vizsgálva szembetűnő a különbség: az ember tízszer annyi zsírt raktároz, mint egy primáta. Két zsírfelhalmozási trend létezik az élővilágban. Az első képviselői a téli álmot alvó, önmagukat hibernálni képes állatok (itt a zsírfelhalmozás természetesen szezonális), míg a másik a vízi emlősök sajátja. Szárazföldi emlősök szinte kizárólag a belső szervek közti térben, a vesék és az emésztőtraktus környékén halmoznak föl zsírt, míg a víziek és az ember főleg a bőraljában. A szavannai életet egy ilyen evolúciós lépés nem segítette, hiszen a bőraljában található zsírréteg lassít, valamint az sem elhanyagolható szempont, hogy a szavannai életvitel egészen egyszerűen nem engedhetett meg ilyen luxust, mint a zsírfelhalmozás.

Érdekes, hogy a bőraljai zsír szoros egységet képez a bőrrel. Egy macska, kutya, vagy csimpánz boncolása során a nyúzásnál a bőr leválasztása után a zsír nagy része a belső szervek között található, míg boncolásnál az ember bőre nem választható el a vastag zsírrétegtől.

Két lábon járás

Az ember a pingvinen kívüli egyetlen két lábon járó állat (és itt jön a szavanna és a vízimajom hipotézis mellett a harmadik uralkodó elmélet... J). A két lábon járás rossz. Instabillá tesz, lassú, és relatíve védett szerveket kitesz minden külső hatásnak, esetleges támadásnak. Egyes meghaladott elméletek szerint az ember agya megnőtt, szerszámkészítés, stb. Ennek következtében alakulhatott ki a két lábon járás, ami megkönnyítette az eszközhasználatot, felszabadította a mellső végtagokat. Ma már tudjuk, hogy ez nem így történt. A két lábra emelkedés millió évekkel megelőzte a radikális agytérfogatnövekedést és az eszközhasználatot, ezt leletek tanúsítják. Vajon hogyan alakult ki? És miért?

A vízimajom elmélet követői szerint az elárasztott vidékeken a vízben történő haladást segítette a két lábra emelkedés. Annak érdekében, hogy a fej kint legyen a vízből, nyilvánvalóan elengedhetetlen a felegyenesedett testtartás. Talán így alakult ki.

Ezt az elméletet erősítheti meg a következő pár adat: Az egyetlen historikus emberszabású, akinek hasonló medencecsontja volt, mint a miénk az úgynevezett Oreopithecus, magyarul mocsári majom. Életmódja valamiért szintén szükségessé tette a felegyenesedést.

Két recens faj is ezt tanúsítja: Az egyik a borneói nagyorrúmajom, amely a sziget mangrove mocsarai között él, a másik a törpecsimpánz, akinek életterét szezonális árvizek sújtják. Ezek a fajok szeretik a vizet, legalábbis nem irtóznak úgy tőle, mint a csimpánzok, és egyéb emberszabásúak.

Az ember pedig.. közismerten vízimádó lény, akármennyire is tudománytalannak hat ez a kifejezés.

Gyakran emlegetett tény, hogy a bonobók az emberen kívüli egyedüli olyan emlősök, akik gyakorolják a szemtől-szembe szexet. Ez nem igaz, ugyanis a vízi emlősök nagy részénél (bálnák, delfinek, vidrák) is ventrális-ventrális párzás figyelhető meg. A hátsó végtagok náluk is egy vonalban vannak a gerinccel, így az ivarszervek feltárulkozhatnak a partner előtt. Csakúgy, mint az embernél.

Légzés

Az emberi légzés két nagyon fontos különbséget mutat az összes többi főemlős légzéséhez képest.

Az első a légzés akaratlagossága. Ez egyik primátára sem jellemző, náluk tisztán vegetatív a folyamat. Az akaratlagos légzés ellenben fellelhető olyan vízi emlősöknél, mint a delfinek, bálnák, vagy a fókák, ahol ez a tulajdonság természetes a hosszú merülésekhez.

A másik rendkívül fontos különbség az ember úgynevezett „lesüllyedt gégéje”.  A bonobó és a csimpánz kizárólag az orrán tud lélegezni. A gége meggátolja a táplálék, és a levegő útjának csatlakozását, keveredését, pontosan, precízen. Ezt a jó szokást tovább viszi az ember is, ugyanis a csecsemőknél szintén ez a mechanizmus működik, az újszülött nem tud félrenyelni. Azonban pár hónappal a születés után a gége „levándorol” végső helyére, ahol trükkösen próbálja szétválasztani a levegőt és a táplálékot, az esetek legnagyobb részében sikerrel. Ilyen típusú gégéje egyébként az emberen kívül kizárólag tengeri emlősöknek van, például a dugongnak és a fókáknak. 

Ez a mechanizmus kifejezetten balesetveszélyes, egy evolúciós zsákutca. Van azonban egy előnye. Az ember, és ezek az állatok képesek a szájukon keresztül is levegőt venni. Vajon miért alakult ki ez az embernél és a tengeri emlősöknél? Valószínűleg azért, mert hosszú merülések esetén kifejezetten előnyösnek bizonyult az a tulajdonság, hogy a szájon keresztül egy jóval nagyobb adag levegőt képesek a tüdejükbe szívni.

Megjegyzendő még, hogy az újszülötteknek pár hétig a születés után merülési reflexük van, víz alatt automatikusan elzárják orrnyílásukat. Ez egyik másik főemlősre sem jellemző, 

kizárólag tengeri emlősökre, ahol ez természetesen felnőttkorban is megmarad.

Egyéb érvek az elmélet mellett

Az emberi izzadságmirigyek különbözőek, mint a majmoké. Sokkal több van belőlük, sokkal több, sóban gazdag verejtéket ürítenek. Vajon miért alakult volna ki ez a szavannai élet során, amikor a száraz éghajlat, és a körülmények a vizet, és a sót is rendkívül ritka kinccsé tették?

A vízparti, vízi életmódot élő emberszabásúak életmódja viszont megmagyarázná mindkettőt. Az úszás során rengeteg sós vizet nyelve a szervezetből mindenképpen ki kell üríteni a felesleges nagymennyiségű sót és vizet. Talán ennek tudható be az izzadságmirigyeink gyakorisága és fejlettsége.

Hasonló okok miatt alakulhatott ki a sírás. Furcsa módon egyik szárazföldi emlős sem sír, viszont tengeri madarak, tengeri hüllők és tengeri emlősök, delfinek, bálnák, fókák szinte folyamatosan sírnak, náluk ez egy hatékony módja a felgyülemlett só kiürítésének.

Az emberi faggyúmirigyek hatalmasak, és sok van belőlük. Rengeteg van az arcon, de a bőr egyéb felületein is sok található belőlük. Ezzel szemben a csimpánz faggyúmirigye csökevényesnek mondható. Ilyen mennyiségű faggyúmirigyet kizárólag olyan élőlényeknél lelhetőek fel, amelyek vízhatlanná képesek impregnálni bőrüket, szőrüket, vagy tollaikat a mirigyek termékével.

És még egy fontos szempont: az evolúciókutatók a mai napig nem tudják megmagyarázni az agytérfogat növekedését. Valószínűnek látszik az az elképzelés, miszerint ez a folyamat is összehozható a Vízimajom elmélettel. Az emberi agynak (a többi emberszabásúval ellentétben) nagyon erős igénye van az Ω-3 zsírsavakra. Szinte kizárólag ennek a zsírsavnak a jelenlétében képes növekedésre, fejlődésre (ez érvényes egy egyed életére, de evolúciós léptékben is). A szárazföldi táplálék nagyon szegény Ω-3 zsírsavakban, viszont a seafood tele van vele.

Az ember ugyanúgy elvesztette az érzékszőreit, mint a legtöbb tengeri emlős.

Ugyanakkor rendelkezik szűzhártyával, amely az emberen kívül nagyrészt csak tengeri emlősöknél, például bálnáknál van jelen.

Mindezek ellenére a Vízimajom elmélet – méltatlanul – 67 éve perifériára szorult, legtöbben nem is tudnak róla. Pedig érdekes, figyelemfelkeltő, reálisnak tűnő, és egyáltalán nem elvetemült elmélet!